Descartes híres sokat idézet mondata, „gondolkodom, tehát vagyok”. Ám a jógik azt vallják, „gondolkodom, tehát kételkedem, ki vagyok.” Jelenleg mindezt a „jógát tanítok, tehát vagyok” állításként élem meg.  A tanárok nem csak azért döntik el hogy oktatnak, mert imádják a matekot vagy a zenét, azért válnak tanárrá, hogy szolgáljanak.

A jóga előtti lét elviselhetetlen könnyűségét a mozdulatművészet, a kortárs tánc, a balinéz tánc majd a többszörös maratonfutás enyhítette. Először 2003-ban próbáltam ki a jóga nyolc tagjából az ászanák gyakorlását, s ekkor még gyarló módon térben való zenélésnek, táncnak tekintettem, urambocsá gyógytornának a hossszútávfutás mellett. Tíz év múltán világosodott meg, hogy a jóga jelenti a sugárutat határaim, önmagam és a világ megismerése felé. Hálásan köszönöm minden oktatómnak, hogy az Ösvényre tereltek, s végtelen szeretettel az úton tartanak, folyamatosan inspirálnak.

A jóga gyakorlása számomra olyan, hogy távozáskor fizikailag, szellemileg és morálisan is mindig jobban érezzük magunkat, mint bejövetelkor. Másfél órára az oktató bizalmat kap. A bizalom pedig a bizonyosságból és a hitből ered az iránt, amit csinálunk. Az óra végére elköltözik a nyers, erőszakos vagy pusztító energia, és megnyugvás költözik a helyére. Megérintjük a gyakorlót, segítünk neki. A legjobb, amikor csendbe burkoljuk magunkat. Olyan csendbe, ami rezegni kezd a szobában. Ez a pillanatnyi bizsergő csend azt sugallja, elértünk valamit.

Okleveles Iyengar oktatóként, az órám során a metódus szerint tudatosan felépített és elmélyüléssel végzet ászanák és a szekvencia kifejti finom hatását. Az ászanák mélységébe és részletességébe merítkezve gyakorlunk. Az óra magyar és angol nyelven, igény szerint folyik.

Fotó: Jenes Diana, köszönjük:)