Mostanában a nemzetközi Introductory vizsgáktól volt hangos az Amrita Jógaközpont háza tája. Izgultunk, drukkoltunk, „vendégláttunk” és lassan talán sikerül az egésznek kikerülnie az idegrendszerből. Egy vizsga, amire többen is azt írták, még nem izgultak, készültek ennyit az életben egyetlen vizsgára sem. De miről is szól ez az egész?

Az attól függ, melyik szemszögből látod. Emlékszem, amikor jómagam készültem az első megmérettetésre, pont egy New York-Budapest hazaköltözés kellős közepén álltam meg Dublinban arra a pár napra. Támogató volt az ismert közeg, ahol éveken át formálódtam, s mivel a külföldön élés páratlan önismeretre ad lehetőséget, valahogy értelemszerű volt a nagy váltás, az irodai világtól való fokozatos eltávolodás. Vizsgázóként az a legfantasztikusabb, hogy nem egy könyvekből megtanult, memorizált, bemagolt anyagról van szó, hanem egy szisztematikusan felépített, az egész testet involváló tudásanyag kerül megmérettetésre. Az egészen biztos, hogy a vizsgán csak azt tudod „előadni”, ami mélyen beléd égett az évek során. Nincs idő improvizálni, úgy tenni mintha, mert egyszerűen nincs mintha, nincs blöff, nincs vetítés. Ezért van az, hogy az IYENGAR jógaoktatók minimum 5 év tapasztalattal rendelkeznek, mert a képzés nem csak egy tudásanyag átadását jelenti, hanem annak elmélyítését, beégetését, hogy ami tanárként kijön belőled, az igaz legyen és motiváló. Ahhoz pedig idő kell, és nem is kevés.

Kísérleti alany sokkal később, már bőven az Intermediate Junior vizsgáim után lettem – szintén New Yorkban. Végtelenül izgalmas volt egy külföldi palettán látni a színeket, a mikénteket és a hogyanokat s azt kell mondanom, a színvonal magas volt és minket is arra inspirál, hogy itthon is tartsuk a szintet. „Próba tanítványként” az emberben benne van a kényszer, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából, drukkol az oktatóknak, hogy simán menjen a dolog, együtt örül, ha simán megy a tanítás és torokszorító, ha esetleg mégsem. Azt persze úgy illik szervezni, hogy a tanítványok a vizsgaszintnek megfelelő tapasztalattal rendelkezzenek és az sem szerencsés, ha jobbak mint a kívánt szint, mert a lehető legnehezebb olyanokat tanítani, akik már tudják, miről szól egy adott póz.

Vizsgáztatóvá – és persze oktatóképzővé is – csak meghatározott oklevél és tapasztalati szinttől válhat valaki, aki a nemzetközi szintnek megfelelő képzésben részesül és a nemzeti szövetségek jóváhagyják tevékenységét. Magyarországra még többnyire külföldről kell hívnunk vizsgáztatókat, akik konszenzusra kell, hogy jussanak minden egyes vizsgázóval kapcsolatban. Vizsgáztatni borzasztóan kemény feladat. Egyrészt rajtad a felelősség, kinek milyen jogosítványt adsz a kezébe, felelős vagy azért, hogy kiket fog a delikvens a későbbiekben tanítani (meg persze, hogy egyáltalán fog-e), számít a személyiség, a hozzáállás, a potenciál. És bármilyen furcsa is, vizsgáztatóként látod először azt, hogy a vizsgázó teljes mértékben átlátszóvá válik a jógamatracon. Látszik minden rezdülése, gondolata attitűdje a technikai tudása, az erőnléte és a koncentrációs képessége mellett. De mégis ez az átlátszóság teszi mérhetetlenül emberivé az egészet, mérhetetlenül alázatossá, mert belelátsz egy másik megtestesülésbe, melynek van egy bizonyos intimitása. És persze az ember reflektál, hogy amikor ő áll ott a saját vizsgáján, a matracon, pont ugyanúgy válik átlátszóvá a vizsgáztatói számára.

A világot saját szemüvegünkön keresztül látjuk. Ennek alapján fogunk fel embert, tárgyat, eseményt, ennek alapján reagálunk, alkotunk véleményt, ítélünk meg helyzetet. Egy vizsgaszituáció is arra tanít, hogy néha vegyük le a szemüveget, tisztítsuk meg és lássuk egy kicsit másik oldalról azt, amiről azt gondoljuk, hogy ismerjük. A jóga a tanulásról is szól. Tanulni pedig csak úgy lehet, ha az ember nyitott marad, elfogadja mások álláspontját és a támogató visszajelzéseket beépíti abba a folyamatba, amivel a lehető legjobbat próbálja kihozni magából. És persze nem csak a matracon…