A kozmikus tudatot tekinthetjük a természet lelkének, korlátlan, mint az univerzum, mindent átfogó. A kozmikus tudat, ami bennünk van, a lelkiismeret. Ez található legközelebb a lélekhez (Purusa), ami miatt speciális kapcsolata van a lélekkel. Ez a legközelebbi kapcsolódási pont, amit a természeti világ és a spirituális világ közt tapasztalunk. Ebből adódóan mondhatod, hogy a lelkiismeret azon konzekvenciák percepciója, melyeket a legmélyebb szinten, az egység szintjén fogunk fel. Ez az, ahol a lélek összeáll az anyaggal, a híd a lélek és a Természet között. Ezért van az, hogy a lelkiismeret mindig csak egy dolgot mond, egy tettet ajánl, mert az Egy-ségből jön. A lelkiismeret a tudat, mely az egyéni lélek (atma) buzdítására képes hangolnia magát.

A jó tanács több forrásból jöhet és mindegyik hasznos lehet a maga módján, de megoldáshoz csupán analízisen és szintézisen keresztül vezet, ahogy az agy működik. A megérzés (intuíció) gyakran egyfajta belső hangként manifesztálódik a finom és érzékeny intelligenciából felemelkedve. Lehet, hogy azt sugallja, hogy ne vállalj el egy bizonyos állást a vonzó külseje ellenére, vagy hogy egy olyan utazásra indulj, amit nem láttál előre. Ez tiszteletreméltó, de kezeljük óvatosan, legalább addig, amíg az intelligencia a tiszta bölcsesség szintjét el nem érte. Az intuíció áttetszik a racionalitáson és szívből jön.

De akkor miben különbözik a lelkiismeret? A különbség az, hogy a lelkiismeret fájó, fájdalmat okoz. Azt mondjuk, furdal a lelkiismeret. A megérzés buzdít, talán némi zavart okoz, mert nem tudjuk, honnan jön. De a lelkiismeret fáj. Ez azért van, mert annak az ellentmondásnak a szívében nyugszik, hogy mit jelent egy fizikai testben élő lénynek lenni egy anyagi világban.

A lelkiismeret a nehezebb dolog felé vezet minket, mert minduntalan az Egység, az Egész-ség felé húz. A vágyaink, az önfejűségünk, az intellektuális hibáink mindig a sokrétűség világa felé lökdösnek, ahol ügyekről ítélkezünk, keresztül vergődünk és próbáljuk a kevésbé rosszat választani. A lelkiismeret, amikor hibátlan, a lelkünk hangja, mely a fülünkbe suttog. Ebben az értelemben még a sajgó lelkiismeret is privilégium, bizonyítékként, hogy Isten még mindig szól hozzánk.

Forrás: B.K.S. Iyengar: Light on Life (179. oldal)

Fordította: Répássy Erika