A lótusz virág a meditáció szimbóluma. A tisztaságot jelképezi és a hindu istenségek legnagyobb részével, valamint a csakrákban található székhelyükkel kapcsolatban áll. A lótusz az isteni tökéletesség szimbóluma. Botanikailag egyedülálló ez a növény, mert van egy olyan figyelemreméltó tulajdonsága, hogy olyan szűk tartományon belül képes tartani virágai hőmérsékletét, mint az emberek és a melegvérű állatok. Az Adalaide Botanikus Kert lótusz virágai esetében azt vették észre, hogy fönntartották a 30-35 °C-os hőmérsékletet még akkor is, ha a levegő 10 °C-ra lehűlt. A kutatók azt sejtik, hogy a növény valószínűleg azért tesz így, hogy vonzza a hidegvérű beporzó rovarokat.

Emeld a szegycsontot!

- A szamádhi[1] és Patanydzsali Jóga szútrái

(Yoga Rahasya Vol. 25 No. 4; 2018., Yog, Mumbai)

(A cikket Gíta Iyengar 2018. augusztus 29-ei órája inspirálta.)

A lótusz virág a meditáció szimbóluma. A tisztaságot jelképezi és a hindu istenségek legnagyobb részével, valamint a csakrákban található székhelyükkel kapcsolatban áll. A lótusz az isteni tökéletesség szimbóluma. Botanikailag egyedülálló ez a növény, mert van egy olyan figyelemreméltó tulajdonsága, hogy olyan szűk tartományon belül képes tartani virágai hőmérsékletét, mint az emberek és a melegvérű állatok. Az Adalaide Botanikus Kert lótusz virágai esetében azt vették észre, hogy fönntartották a 30-35 °C-os hőmérsékletet még akkor is, ha a levegő 10 °C-ra lehűlt. A kutatók azt sejtik, hogy a növény valószínűleg azért tesz így, hogy vonzza a hidegvérű beporzó rovarokat.

Egy lótusz ezer évig is elélhet és rendelkezik azzal a ritka képességgel, hogy tetszhalott állapot után újjáéled aktivitásra. Más szavakkal, ez a növény meditációt végez. Emberek esetében a meditációs állapotok olyanok, mint amikor a lótusz bimbó elrejti benső szépségét és vár arra, hogy gyönyörű lótusz virággá alakulhasson. Ahogy a lótusz bimbó kinyílik, hogy föltárja ragyogó szépségét, úgy alakul és szellemül át a szádhaka[2] benső fénye is a meditáció révén.

Ahogy Gítadzsi emlékeztetett bennünket, a meditáció sokkal mélyebb a csöndes üldögélésnél vagy lágy, kellemes zene hallgatásánál. A meditáció száttvikus, azaz fényes és figyelmes. Befelé irányuló utazás. Ahhoz, hogy magunkba szálljunk, időre van szükség, mert figyelemmel kell kísérnünk, mit csinálunk. Szádhanánkat nem zárhatjuk a kronológiai idő keretei közé, hiszen a jóga állapotában lenni nem más, mint bevonódva lenni. Legtöbbünk nem éri ezt el gyakorlásában, következésképp nem ismerjük fel, mi is a meditáció. Legtöbbnyire nem ismerjük fel, milyen úton vagyunk és azt sem, hová értünk el.

A szamádhi a szádhaka keresésének végállomása és a meditáció csúcspontján éri el. A szamádhi az az állapot, ahol eltűnik az „én” elgondolása és az egó feloldódik. Ebben az állapotban a tes és az érzékszervek pihennek, mint alváskor, viszont az elme és az ész képességei éberek, mint ébrenlétben. A szádhaka most túl van a tudatosságon. A szamádhit elmagyarázhatja a fej, de csak a szív tapasztalhatja meg.

A meditáció, azaz a dhjána igazi jógikus értelemben felvillanyoz, semmiképpen sem nyugtató állapot. Mély benső tapasztalat és így nem tanítható, csak megtapasztalható. A dháraná, a dhjána és a szamádhi tapasztalaton alapuló állapot és nem keverendő össze a relaxációval. A relaxáció tanítható és nagyon értékes a meditáció előkészítéseként, de nem keverendő össze azzal a valódi dologgal, amit Gurudzsi[3] javasolt.

Azért nehéz a meditációba kerülnünk, mert a fejünk a külvilággal van kapcsolatban és a házunkról, gyermekeinkről, szabadságunkról vagy más olyan világi dologról gondolkodunk, ami gondot okozhat nekünk. Gondolataink fölpuffasztják az agyunkat. Ez nehézzé teszi a fejünket és az agyunk lüktet. Ha félelem gátol bennünket, a fejünk előre akar rohanni. Jógagyakorlókként mindannyiunknak tanulmányoznunk kell ezeket a viselkedéseket.

Gítadzsi a RIMYI-ben tartott legutolsó óráin alaposan elemezte, hogyan ágyazta Gurudzsi tanítványainak tartott rendszeres tanításába a szamádhi felé vezető utat és a meditáció fokozatait. Habár ő nem hangsúlyozta gyakran a jóga szútrák és az ászana közötti közvetlen összefüggést, Gítadzsi felmutatta ezt a kapcsolatot ezen az órán és a hónap további óráin, hogy miért hangsúlyozta Gurudzsi mindig a szegycsont emelését és a gerinc, illetve a fej egyenesen tartását. Gítadzsi rámutatott, milyen helyzetben van az agyunk az ászanában és hogy rendkívül fontos, milyenben kellene lennie.

Ez a cikk Gítadzsi legutolsó, Púnéban tartott órái alapján készült.

A fej és a gerinc

Az agy az emberi idegrendszer központi szerve és a gerincvelővel együtt alkotja a központi idegrendszert. Az agyat három fő területre oszthatjuk: nagyagy, hipothalamusz (a köztiagy látótelep alatti területe), kisagy. A nagyagyi kéreg a gondolkodási folyamatban, a beszédben, emlékezetben és a képzelőerőben játszik fő szerepet. A hipothalamusz szabályozza a belső szervek működését, valamint a gyönyör és a fájdalom, az öröm és szomorúság, elégedettség és csalódás érzelmi reakcióinak lenyomatait vési be. A kisagy az agy hátulsó részének alján található, közvetlenül a nagyagy alatt. Az agy hátulsó részére úgy tekintünk, mint ami a meditációban játszik szerepet, a bölcsesség és tisztaság székhelye.

A nagyagyat az agytörzs kapcsolja a gerincvelőhöz. Az agytörzs a középagyból, a hídból és a nyúltvelőből áll. A nyúltvelő kapcsolja az agy magasabb szintjeit a gerincvelőhöz és az autonóm idegrendszer számos olyan funkciójáért felelős, amik nagyon fontosak a meditációs gyakorlatban.

Fontos megérteni az agy anatómiáját ahhoz, hogy megértsük, miért kell jól kiegyensúlyozni az agyat a gerinchez viszonyítva a meditáció gyakorlásakor. Helyzetének legkisebb kiegyenlítetlensége megzavarja a meditáció csöndjét. Ha kiegyensúlyozatlanság lép föl, a jobb és bal agyfélteke energiáját középre kell hozni, hogy fölfüggesszük az agy gondolkodó tevékenységét. Gurudzsi elmondja nekünk, hogyan irányul az energiaáramlás az agyból a szív felé és válik az agy passzív megfigyelővé, ha létrehoztad a megfelelő egyvonalúságot. Csak evvel a csöndes aggyal lehetséges a befelé irányulás folyamatát megkezdeni, hogy elérjük valódi lényünket, a magvunkat.

Krisna úr a Bhagavad Gita hatodik fejezetének 13. és 14. versében osztja meg megfigyeléseit arról, milyen fontos kialakítani a csöndes elmét. Fő iránymutatása az, hogy függőlegesen tartsuk a gerincet és a fejet ahhoz, hogy összpontosíthassuk az elmét. Patanydzsali átfogóan részletezte a Jóga szútrákban az agyműködést és ennek kapcsolatát gyakorlásunkkal.

Patanydzsali és a Jóga szútrák

Patanydzsali a Jóga szútrákban a jóga filozófiájának és gyakorlásának központi témájául azt választotta, hogy bemutassa az elme és a tudatosság eredményes és eredménytelen működését. Az 1. 2. szútrában definiálja, hogy a jóga az a folyamat, melynek során megnyugtatjuk az elme mozgásait és változásait, amik megzavarják a tudatosságot.

Patanydzsali nem csak nagy filozófus, hanem tudós is volt, tudott a hipothalamuszról, az agynak arról a helyéről, ahol a boldogság, a gyönyör, valamint a fájdalom beleíródik mindannyiunkba. Négy területre osztotta az agyat: analitikus rész (szavitarka) az elülső agy, a megkülönböztető (szavicsára) a hátulsó, az örömittas állapotban lévő (ánanda) az agy aljánál és a jó értelemben vett „én” (száttvikus ahankára, avagy aszmitá) a tobozmirigynél, illetve az agy főrészében, az agytörzsben.

Gurudzsi körültekintően elmagyarázta A Patanydzsali Jóga szútrái új megvilágításban, hogy a hipothalamusz olyan terület, ami minden embernél feszültségben van. És pontosan ez az agynak az a területe, amely megtapasztalja a csöndet és boldogságot és az elégedettség állapotát is. Az agytörzsben lokalizálhatjuk az aszmitát, vagyis az egyéniség érzetét. Közvetlenül efölött található a hipothalamusz, amely az egész test idegélettani kapcsolótáblája.

Tesi és idegélettani alapja is van ennek az örömittas aszmitá állapotnak, mikor végre elérjük ezt az állapotot. Az agy hátulsó részéből fölmerülő reflektív folyamatból ered, ami a tiszta öröm, az ánanda állapotához vezet.

Az 1. 17., 1. 33., valamint a 3. 35. szútra nyitotta meg Gurudzsi gondolkodását, hogy belássa a fej és a szív értelme közötti egyensúly, harmónia és összhang szükségességét. Gyakorlása és tanítása által megszületett megértése biztosít hozzáférést számunkra szádhanánkon keresztül a szívünkben lakozó örömhöz. Nem könnyű körülírni az öröm (vagy boldogság) tapasztalatát, mivel ez olyan benső, tudatos hit, ami megtölti lényünk magvát és fölmelegíti szívünket.

Gítadzsi alaposan elmagyarázta az 1. 17. szútrát, amelynek kapcsán Gurudzsi mélységében kifejtette a szamádhit, hogy jobban érthessük jógánkban az örömnek ezt a csöndes állapotát: vitarka vicsára ánanda aszmitá rúpa anugamát szampragjáta. A szútra azt állítja, hogy gyakorlás és lemondás révén kifejlődik az éberség négy típusa. Ezek: 1. a tudatosság föloldódása, amit a tanulásra irányuló tökéletes figyelem által érünk el, mint analitikus tanulmányainkban; 2. szintézis; 3. megfigyelés, megkülönböztetés; és 4. a tiszta lét tapasztalata. Ezek alkotják a szampragjáta szamádhit[4].

A szampragjáta szamádhi négy éberségi foka – vitarka, vicsára, ánanda, aszmitá – megfelel a négy agylebenynek, ezek pedig a szív négy üregének. Habár Patanydzsali az szampragjáta szamádhi kifejezést használta, Gurudzsi azt tanította, hogy az éberségnek különböző típusai vannak. Ászanagyakorlás közben azt kell megtanulnunk, hogy a vitarka a biológiai elülső lebeny és a vicsára az agy hátulsó része, ahol a benyomások raktározódnak. A kutatáson, reflexión és megfigyelésen kívül van még a szándékolt gondolkodás és tanulmányozás fokozatos folyamata. Ekkor az elülső agy elemzésének és a múltbéli tapasztalatok hátulsó agyban lappangó lenyomatainak egyesülniük kell egymással.

Amikor az agynak ez a két területe egyesítve működik, belülről fakadó öröm tör föl és mosolygunk. Ez a szívből jövő mosoly az ánanda. Ha további ösztönzést kapunk arra, hogy keressük, honnan ered ez, a szamádhi felé tartó utunk fokozatosan rátalál lényünk lényegére, és ez az aszmitá.

Gítadzsi hangsúlyozta az órán, hogy az aszmitá nem az ahankára. Előbbi az ahankára tiszta állapota és semmi köze az egóhoz. Az egó lényegében nem a csitta[5] része, és Gíta az egót javasolta az ahankára fordítására. Az aszmitá az ahankára tiszta állapota. Az aszmitá az az érzés, hogy én vagyok. Semmi köze ahhoz, hogy mit értem el vagy hogy mit birtoklok. Az aszmi az az érzés, hogy vagyok. Még csak az sincs benne, hogy „én”. Létezésemben azt mondom, hogy én itt vagyok. Ez azt jelenti, hogy ez itt a létezésem. Az aszmi esetében nincs „én” és nincs „itt”, csak a „vagyok” van jelen. Ennek az érzésnek az elülső és a hátulsó agyhoz, valamint az agy alsó részéhez van köze.

Ez az egység belülről fakadó örömöt okoz, de ezen a szinten képtelenek vagyunk megkülönböztetni, hogy a cselekedet fizikai-, mentális- vagy szellemi-e. A jótékony „én” állapotának tapasztalata után van az üresség állapota (virámapratjaja[6]). Ez olyan szellemi szint, ahol föllép a beteljesüléstől való félelem. A létezés és nem létezés állapota, egó nélkül vagyunk, és elveszettnek érezzük magunkat, mintha keresztúton állnánk. A normális életben az elalvás előtti pillanatban kerülünk a legközelebb ehhez az állapothoz, amikor az elme, az értelem és a test csöndben van. Nincs énérzetünk ekkor. Patanydzsali a szamádhi egy másik állapotának hívja ezt, nem szándékolt, de természetes folyamat.

Ahhoz, hogy e szellemi teljességből továbbhaladhasson a szádhaka, csak arra van szüksége, hogy folytassa gyakorlását hittel, önbizalommal, energikusan, éles emlékezettel és a föloldódás erejével (1. 20.).

Gítadzsi hangsúlyozta az órán, hogy ne engedjük magunkat föltartóztatni a gyakorlás kezdeti szakaszaiban föllépő csábítás és erő által, különben hirtelen összeomlik az egész szádhana. Az egó, a tudatosság és az értelem érzékeny és kifinomult. Miközben fölhalmozzák a tárgyakról szerzett azon tapasztalatokat, amiket az érzékszervek, cselekvőszervek és az elme közvetítenek, összekapcsolják a múltat, a jelent és a jövőt.

Patanydzsali a Jóga szútra harmadik fejezetében kifejti, hogy amikor a szannjama[7] állapotához jutunk, az elme válaszút elé kerül. Ez azért van, mert az a csitta eltérülhet egy olyan beteg állapot felé, ahol a tudatosság dönthet a vallásos szamádhi vagy a sziddhik között. Rajtunk áll a döntés. Mikor elértük a hipothalamuszt és az aszmitát, fölismerjük az említett állapotot és a nyúltvelőbe helyeződik figyelmünk fókusza. A nyúltvelő (avagy agytörzs) az, ami összekapcsolja az agyat és az izomzatot/testet.

Ebben az állapotban fölemelkedhetünk az egóval és eljuthatunk a szmritihez[8] vagy a torok területe felé süllyedhetünk és épp ez a nyúltvelő, a törzset és az agyat összekötő híd. El kell távolítani az agy kifelé irányuló működését, mert az agy könnyen mozdul a külvilág felé. Ne forduljunk kifelé, mivel az aszmitá után a szívbe merültünk. Nagyon tisztának kell lennünk abban az értelemben, hogy nincs bennünk semmiféle vágy vagy akadályozó tényező. Ebben az állapotban nincs harag, vágy vagy lelkibetegség, patyolattiszta állapot ez. Gítadzsi hangsúlyozta, hogy Gurudzsi ekképp értelmezte a jóga szútrákat és ezért nem engedte meg soha senkinek, hogy besüppessze a mellkasát vagy hogy leejtett szegycsonttal álljon.

Gurudzsi úgy tanítana bennünket, hogy emeljük föl a mellkast, hogy a szegycsontot is fölemeljük és kiegyenesítsük a nyaki gerinci szakaszt és legyen egyenesen a fej, aztán vizsgáljuk meg, mekkora szabadság költözik tudatállapotunkba. Mindannyiunkban ott lesz mindig a lustaság és a kétség. Ha fölemeljük magunkat, rövid időn belül éberekké válunk. Tanítási folyamata révén az emberek kezdték megérteni, hogy ez másfajta meditáció; nem tompa. Gurudzsi számára a meditáció nem tompa. A meditáció dinamikus.

A Jóga szútrák gyakorlásunkban

Patanydzsali azt akarja, hogy tapasztaljuk meg ezt a szamádhiban megnyíló csöndes teret, ahol fölfedezzük a nyugalmat. Ászana és pránájáma gyakorlásunkban úgy kell fejlesztenünk az agyat, hogy olyan érzékenységet és stabilitást alakítsunk ki, ami képes reagálni erre a változásra.

Egészen különleges a tanításában az, ahogy Gurudzsi elmagyarázta az ászana és a szamádhi kapcsolatát, ami a ránk váró benső boldogsághoz vezet. A „Pránájáma új megvilágításban” elmagyarázza, miért fontos a nyaki gerinci szakasz kiterjesztése savászanában, illetve a fej hátulsó részének távolítása a törzstől. Ha fölfelé billentjük a fejet, a jövőben vándorol az elme, ha lefele billentjük, a múltba révedezünk. Ha valamelyik oldalra billen a fej, az úgy hat a belső fülre, hogy álmosságot kelt az agy középső területén, így elveszítjük éberségünk. Ha savászanában a padlóval párhuzamosan tartjuk a fejet, akkor az elme a jelenben marad békésen és nyugodtan, egyfajta mennyországban.

Fontos ez az igazítás, hogy semerre se billenjen a fej, mert segít kialakítani a két agyfélteke közötti egyensúlyt, valamint ahhoz segíti a testet, hogy megnyissa a szamádhihoz vezető kaput. Följebb már kifejtettük, hogy egyfajta híd húzódik a fej és a törzs között és tér keletkezik itt a nyaki terület kiterjesztésével.

Az oktatók jó, ha tudják, hogy Gítadzsi fölhívta a figyelmünket, hogy tudnunk kell, miért fontos a nyaki kanyarulatot támogató emelvény a tanítványok számára, amikor a nyaki gerinci szakasszal valami probléma van és hogy miért kell a fejnek egyenesen lennie.

Mikor az ászanákat gyakoroljuk, a vitarkát[9] és a vicsárát[10] tanulmányozzuk. Mivel ezek az értelem durva részét alkotják, az ászana elősegíti a szív finomenergiájának örömteli kibimbózását, azaz az ánandát,[11] a boldogságot. Ez minden tekintetben hasonló a lótusz virág kibomlásának fokozataihoz. E folyamat ellentétes irányban halad a pránájáma során, mivel ekkor az aszmitával[12] kezdjük, innen haladunk tovább az ánandához, majd a vicsárához és a vitarkához.

Gurudzsi arra okított bennünket, hogy minden ászanában meg kell tanulnunk az agyat csöndesen, mégis éberen tartanunk. Igenis van jelentősége annak, hogyan tartjuk magunkat az ászana és a pránájáma gyakorlása során. Mikor azt az instrukciót halljuk, hogy nyissuk ki a mellkast és engedjük le az állat, akkor ez arra szolgál, hogy elengedjünk minden feszültséget az agyból.

Ha az a feladatunk, hogy eggyé váljunk az ászanával, akkor meg kell figyelnünk, hogyan válik az agyunk csöndessé; az agy tekintetében passzív megfigyelőkké kell válnunk, de az éberség tekintetében aktívnak kell lennünk, figyelmesen tekintsünk befelé, ne nézzünk valahova kifelé. Gurudzsi azt magyarázta nekünk, hogy a szamádhi olyan tapasztalati állapot, melyben az én fogalma eltűnik. Most ránk vár ez az út.