1934-ben az akkor még két ifjú, K. Pattabhi Jois és B.K.S. Iyengar a rettegett – és hamarosan legendás – jógi, T. Krishnamacharya tanítványai voltak. India még mindig brit fennhatóság alatt állt és az indiai maharadzsák még mindig érintetlenül, ám korlátozottan álltak az állam élén. A fényűzésük és a pompájuk továbbra is jelen volt azon igyekezetükkel együtt, hogy ápolják szeretett hazájuk hagyományait, ami az idegen uralom idején egyre inkább előtérbe került. A Mysore-i Maharadzsa, Krishnarajendra Wodeyar, aki kimondottan az ősi, szanszkrit írások fenntartásáról és dokumentálásáról volt híres, hatalmas szeretetet táplált a tradicionális művészet, a zene és a jóga iránt. A mysore-i lakók együtt ünnepelték a fontos vallási ünnepeket a tisztán tartott városban, megőrizték az ősi indiai hagyományt és életvitelt . Ebbe az atmoszférába ágyazva tanult a két fiatal fiú Krishnamacharyától, aki személyesen a Maharadzsa támogatását élvezte.

Míg Pattabhi Jois sorsa az volt, hogy Mysore-ban maradjon, Krishnamacharya 1954-ben Madraszba költözött, a fiatal Sundaraja Iyengart pedig 1934-ben a közép-indiai Punába küldték minden háttér nélkül, csupán a guru utasításával, hogy menjen és tanítson. Ő ott is maradt, tanított és gyakorolt, mialatt Pattabhi Jois Mysore-ban beiratkozott a Szanszkrit Egyetemre, folytatta a jógát és végül elkezdett tanítani az egyetemen. A két guru testvér egészen 1940-ig nem is találkozott. Habár elég kevésre emlékeznek erről a találkozásról, de úgy rémlik, hogy ez valamikor Krishnamacharya jógát propagáló turnéja alatt lehetett – a tiszteletnek örvendő jógi Pattabhi Jois-szal Punába utazott, hogy meglátogassa a közeli Swami Kuvalayanandát és az általa vezetett Kuvalayananda Jóga Intézetet. A két férfi rövid időt töltött együtt Iyengar házában.

Múltak az évek és a 60-as és 70-es évek kezdeti szikrája után a jóga futótűzként terjedt el az egész világon azután, hogy Indiában gyakorlatilag hermetikusan elzárták több ezer évig, csak a leghalkabb suttogás jutott ki olyan „keresők” által, mint Madame Blavatsky, Vivekananda és mások. Pattabhi Jois és Iyengar egyre népszerűbb lett a több ezer jógás szájhagyományán keresztül, de a két férfi 1940 óta még annyit sem töltött együtt, mint egy kávé.

Aztán elérkezet 2005, 65 év telt el az utolsó találkozásuk óta – Pattabhi Jois épp 90. születésnapját ünnepelte, Iyengar közben 87 éves lett és eljött az idő, hogy korunk két legbefolyásosabb jógija ismét találkozzon – de először egy mobiltelefon hívásnak kellett megelőznie:

„Yaru yaru? (Ki az?)”
„Pattabhi, itt Sundaraja!”

Így kezdődött az a beszélgetés, ami a történelmi jelentőségű találkozást előzte meg – a két mély megbecsülésnek örvendő férfi nagyon testvéries volt a telefonban, nem volt hiány a kedvességben.

A találkozásuk mérhetetlen örömteli volt. Iyengar 4 órát vezetett dél felé Tumkurból, ahol egy jóga fesztiválra volt hivatalos. Mivel nem tudott jelen lenni Pattabhi Jois születésnapján, ami egybe esett Guru Purnima ünnepével - ekkor ugyanis minden spirituális vezető a tanítványaival ünnepel - Tumkur közelsége lehetővé tette a gyors látogatást néhány nappal Pattabhi Jois 90. születésnapját követően. Iyengar kb. déli 1 órakor érkezett meg 6 tanítványa és titkára, Raghu kíséretében. Mindenki mosolygott, ahogy a két nagy mester átölelte egymást és elkezdett beszélgetni Kannada nyelven. Iyengar egyik tanítványa, aki Karnatakából való, megjegyezte: „Guruji mindig azt mondja, hogy nem beszél jól Kannada nyelven, de nézd meg most, csak úgy folyik.”

Kávéztak, aztán kis idő múlva mindannyian áthaladtak egy másik szobába, ahol a két férfi ebédet költött el együtt, 1940-óta az elsőt. Pattabhi Jois lánya, Saraswati azon igyekezett, hogy csak a legkülönlegesebb ételeket tálalják fel. Az ebéd után Pattabhi Jois unokája, Sharath, aki az Ashtanga Jóga Kutató Intézet társ-igazgatója, a vendégeket a jógaterem megtekintésére invitálta, míg Iyengar tanítványa, Madhava kérdéseket intézett a két emberhez:

Madhava: Amikor elkezdtetek jógázni, gondoltatok arra, hogy az egész ekkorára nő?

K. Pattabhi Jois: Nem, nem, egyáltalán nem. Nagyon fiatal voltam, amikor Krishnamacharya egyik jóga bemutatóját láttam, elbűvöltek a pózok. Másnap elmentem hozzá, meghajoltam előtte és kérleltem, vegyen magához mint tanítványt. Kissé mogorván beszélt hozzám, megkérdezte, ki vagyok és elég megszégyenítő volt. Aztán megkérdezte, hogy honnan jöttem és ki az apám. Elmondtam, hogy az 5 kilométerre fekvő Kaushika faluból jöttem és hogy az apám asztrológus és pap. Jönnék-e azonnal az órákra – kérdezte, mire én hevesen bólogattam.

Másnap azonnal el is mentem órára. Már aznap elkezdődtek a verések (nagyon nevetnek!).

Madhava: De akkor miért nem hagytad abba?

K. Pattabhi Jois: Istenem, hogy tehettem volna? Hatalmas vágy élt bennem a tanulásra.

Madhava: Én a helyedben már rég elszaladtam volna jó messzire.

K. Pattabhi Jois: Á nem, ahogy mondtam, én tényleg tanulni szerettem volna. Emlékszem két másik barátomra, az egyik Garuda, a másik srác pedig Hassan Rangaswamy, mi mindannyian együtt tanultunk. (Iyengarhoz) Emlékszel Garudára?

B.K.S. Iyengar: Ó igen.

K. Pattabhi Jois: 1932-ben a Mysore-i Maharadzsa meghívta Krishnamachary-ját, hogy tanítson Mysore-ban, aki végül ott nyitott jógatermet a Jagan Mohan Palota közelében – mi mindannyian ott gyakoroltunk. Volt ott egy oktatási igazgató, de elfelejtettem a nevét, hogy hívták?...N.S. Subbarao! Ez az illető kezelte Krishnamacharya fizetését és küldte a kerület minden székhelyére, hogy a jógát hirdesse. Amikor Krishnamacharya a szanszkrit Pathasalába érkezett 1932-ben, akkor oda én is elmentem és elé álltam, hogy tiszteletemet tegyem. Azt mondta: „Héj, te vagy az?” „Igen”, mondtam, „Guruji, én itt tanulok.” Boldognak tűnt és a vele való gyakorlásom újból elkezdődött.

Alkalomadtán meghívtak a Palotába, hogy jóga bemutatót tartsunk a barátommal, Mahadev Bhatt-tal. Egyszer adtak ajándékba 5 rúpiát és egy Hanuman kacchát (alsónadrág) és mi nagyon örültünk. (Iyengarhoz): Emlékszel arra az amerikai nőre, Indra Devire? Ő is a Palota jógatermébe járt gyakorolni.

B.K.S. Iyengar: Igen, emlékszem – sokkal később vette fel ezt a nevet, nem?

K. Pattabhi Jois: Azt hallottam, hogy nemrég halt meg.

B.K.S. Iyengar: Igen, Brazíliában.

K. Pattabhi Jois: Á, Brazíliában. Szóval egyik dolog jött a másik után és mi folyamatosan gyakoroltunk. Ott volt Mahadev Bhatt, Srinivas Achar, Ranganath Desikachar és mindenki más.

B.K.S. Iyengar: Igen, emlékszem mindenkire.

Madhava: Ma már sokkal többet keresel, mint 5 rúpia, de azt hiszem, hogy az az 5 rúpia, amit a Maharadzsától kaptál, egészen különleges volt, nem? Melyiket tartod értékesebbnek, azt az ötöt vagy amit most keresel?

K. Pattabhi Jois: Hát az a bizonyos 5 rúpia nagyon, nagyon különleges. Ahogy megkaptam, beraktam egy kis ládikába a ruháim alatt. Minden nap kinyitottam a ládikát, ránéztem az üzenetre majd ismét becsuktam (nagy nevetés). De tudod mit? Egészen addig az életben nem láttam egy rúpiát egészben! (még nagyobb nevetés). Hát ilyen volt akkor az élet…

És így ment tovább, történelem, ami közben korunk legendájává vált, lazán felemlegetve egy jó ebéd után. Még több fotó készült a két emberről. Azután mindenki felment az emeletre, hogy tovább kávézzanak és persze beszélgessenek a kávéról. Általános egyetértés volt Iyengarral abban, hogy a kávé a Kali yuga (a jelenlegi sötétség kora) soma rasa-ja (a halhatatlanság mérgező nektárja) – amihez Pattabhi Jois annyit tett hozzá „Igen és ma már annyi féle soma rasa-t lehet kapni a boltokban!”

Ahogy gyorsan múltak a délutáni órák, eljött az idő, hogy Iyengar útnak induljon, így a beszélgetés ismét Krishnamacharya-ra terelődött.

B.K.S. Iyengar: Akárki akármit is mond, az érdem a gurunké – ő volt a tudás tengere de nem adott át mindent mindnyájunknak, amit tudott. Hatalmas tudása volt, de csak keveset adott itt vagy ott. Mint ahogy a csirke vagy a kakas csipeget, nekünk is úgy kellett összeszedegetni a tudását. Mi így tanultunk és mi tettük példaértékűvé. Így azt tanácsolom mindnyájatoknak – figyeljétek, hogy az a tűz, amit Krishnamacharya meggyújtott, egyáltalán nem halványul el. A tanításának fényét – a jóga dip-át (lámpa, fény) éltetni kell. Kérlek, tartsátok magatokat a gyakorláshoz. Hagyjátok égni, égni, égni.

K. Pattabhi Jois: Akkor kezdtük megérteni a jógát, amikor egy köves udvarra vitt minket és órákon át álltunk a tűző napon végeláthatatlanul.

B.K.S. Iyengar: Hozzátehetek valamit? 100 százalékon kell izzadnod, nem csak fizikailag, hanem intellektuálisan is. Ha 100 százalékon izzadsz intellektuálisan, akkor kapizsgálsz valamit a jógáról. Szóval 100 százalék a testből és 100 százalék az intelligenciából. Izzadnod kell, az intelligenciának is izzadnia kell.

Ennek a rendkívül fontos napnak a végén mindannyian, akik jelen voltunk, némán ismertük el azt az inspirációt, ahogy együtt láthattuk ezt a két rendkívüli embert. Az a történelem, melyet az úgynevezett jóga „táborok” kritikája és különbözősége jelentett, elpárologni látszott, az értelmetlen és intellektuális köddel teli felhő felszállt, ahogy ők ketten együtt kávéztak. Ami Pattabhi Joist és Iyengart illeti, két jógatestvérként találkoztak oly sok év után: „1934 együtt, 2005 együtt. Azt hiszem, ez a fontos. Ez egy hatalmas, különleges kiváltság -jegyezte meg Iyengar.

Mindig lesznek különbségek a gyakorlásban, a stílusban, a filozófiában – de ezek elenyésző aggodalmak. A kölcsönös tisztelet és barátság üzenete tovább él a nagy indiai hagyományokban és ennek a két tiszteletnek örvendő embernek a szívében.

Forrás: Namarupa, 2006. június
Angolról fordította: Répássy Erika (www.iyengarjogabudapest.hu)