Néhány nem túl eltökélt jógás próbálkozás után kb. 6 éve voltam először Iyengar jóga órán, itt az Amritában Erikánál. Az óra előtti takaróhajtogatás és eszközpakolászás hangulata azt vetítette előre, hogy itt valami olyan zajlik, amit komolyan vesznek az emberek. Órán aztán a fegyelem légköre volt a meghatározó élmény. Nagyon jólesett benne lennem és valahogy olyan biztonság érzetet adó volt az egész. Egyértelmű volt, hogy belekezdek. Először az izmaimban éreztem a jótékony hatást, és abban, hogy jobban esett állni és menni. Aztán jött egyszer csak az, hogy tér keletkezett bennem. Sétáltam haza és az villant be, hogy jé, milyen jól elférek magamban.

 Mélyebb ismereteket szerettem volna szerezni, mint ami a normál órai keretek között lehetséges (különösen a filozófiai alapok érdekeltek.), ezért a Veres Mónika és Trapp László által vezetett jógaképzőbe felvételiztem és járok 2016 óta. Az, hogy nem csak tanulni, hanem tanítani is szeretnék, menet közben alakult ki bennem. A dolgok természetes menetének azt gondolom, hogyha kapunk valami értékeset, azt nem tartjuk meg, hanem továbbadjuk. A jóga önmagában ilyen nekem. Emellett nagyon sokat kaptam tanáraimtól és tanulótársaimtól: bátorságot, bátorítást, a precizitás fontosságának (egyre nagyobb) megértését, felelősségérzetet, érzékenységet, empátiát, szolidaritást,  meg persze rengeteg örömet.

Hangzottak el a jógaórákon olyan mondatok is, amik úgy érzem, többet segítettek, mintha hónapokig pszichológushoz járok. A legutóbbi Kevintől, aki azt mondta nekem fejenálláskor, hogy néha el kell esnünk ahhoz, hogy a valóságot lássuk.

 Az ászanák nekem tükröt tartanak, jönnek a szembesülések: mi megy könnyen, mi megy nehezen, mitől félek és vajon miért, mit szeretnék és tudok kezdeni ezekkel. Tanulási, önismereti folyamat ez, messze túlmutat a fizikai síkon. Élni segít.